Botrány, de Bukolyi László, alias Gróf Buttler nem akar tetszeni. Nincs ránk szorulva. Nem azért készít bort, hogy másoknak örömöt szerezzen. És innentől kezdve torkunkra forr a szó, kiesünk a szerepünkből, bálnák a partra, kékhalál, filmszakadás. Szóval, BL elvan nélkülünk. De ez talán nem is olyan nagy kicsellózás velünk, fogyasztókkal. Az alkoholista összboldogság szemszögéből nagyobb a hozam, ha BL a Nagy-Egedre, meg a Szarkásra összpontosít ahelyett, hogy félnótás borturistáknak tárlatvezetne, vagy a pult túloldalán méricskélné a kóstolómennyiséget.
Közkedvelt romantikus toposz, hogy a jó emberek jó borokat készítenek. Nem tudom, hogy ez a premissza meddig terjeszthető ki, pl. a ravasz emberek ravasz borokat, a gonoszok gonoszakat, a keserűek keserűeket készítenek-e. Mindenesetre első, és mint többször biztosított róla, utolsó találkozásunk után eljátszottam a gondolattal, hogy van-e összefüggés BL személyisége és a borai között. Szerintem nincs. Ahogy én látom, BL egy feladatot tűzött ki maga elé, és ezt tökéletesen megoldotta. Pilinszky írta valahol, hogy a hiba mindig egyéni, és ránk vall, a tökéletes megoldás személytelen. BL becsvágyó emberként és kérlelhetetlen racionalistaként a legjobbat akarta. Alaposan utánajárt annak, hogy ez szőlőre és borra fordítva mit jelent. Aztán az eszményeket módszeresen megvalósította. A recept egyébként egyszerű: végy egy elegendően magas hegyet, ahol kifogástalan a kitettség, meszes-köves a talaj, ha dzsungel borítja, akkor irts és rendezz addig, amíg művelésre alkalmas nem lesz, telepíts sűrűn pedigrés vesszőket stb.
BL beleesett a Pygmalion-csapdába. Saját bevallása szerint újgazdag pökhendiséggel, tudatlanul és nagyravágyóan vágott bele a világ legjobb borának elkészítésébe, aztán a két évre nyúlt erdőirtás, tereprendezés, terasz- és útépítés, majd szőlőtelepítés végére megtanulta félni, tisztelni, gyűlölni a feladatot. A kiindulópont tehát a nárcizmussal vegyes nagyotakarás volt, de a zarándoklat végére fordult a kocka. BL beleszeretett a Nagy-Egedbe. És a borok arról tanúskodnak – csakúgy mint a növények a hegyen (legyen szőlő vagy kökörcsin) -, hogy a Nagy-Eged viszontszereti.
Miután nagyjából másfél órát töltöttem a hegyen, néztem, hallgattam, tapogattam, megcsodáltam a távolban felcsillanó Tiszát, a városra zúduló vihart felhőmagasságból, de mindenekelőtt azt a példás rendet, amely a szőlőben uralkodik, és amely az ordító pedantéria ellenére sem hat természetellenesnek, a bennem élő racionalista/idealista elégedetten dőlt hátra: „Látod, ha mindent úgy csinálsz, ahogy a nagykönyvben meg van írva, nem marad el az eredmény.” Az embert a Nagy-Egeden óhatatlanul az az érzés keríti hatalmába – ám ez szigorúan a Buttler grófság határain belül értendő -, hogy ha ez sem működik, akkor semmi. Szerencsére működik, és még csak most vesz lendületet. (Érdemes lesz persze figyelemmel követni, hogy a szomszédos Monarchia-ültetvény, vagy a szoknya alsó felében induló (és fajták tekintetében érthetetlenül elaprózott) St. Andrea telepítés mire jut.) Azt hiszem, hogy az elképzelhető maximumhoz már csak egyetlen tényező hiányzik: a kor. A tőkék még fiatalok. Ám a borok tanúsága szerint annál tehetségesebbek.
Nehéz nem jelképesnek látni, hogy BL némi túlzással ki van zárva a pincéből, minthogy egészen mostanáig nem volt pincéje (a Kőporosnál vendégeskedett), így minden figyelmét és energiáját a szőlőnek szenteli. És nincs az a fajta, amely a Bukolyi-kúrától ne dobná el mankóit, és ne kezdene el szaladni. A portugieser, a kadarka és a kékfrankos itt soha nem látott magasságba jutott (a kadarka a szó szoros értelmében, hiszen 400 m környékén terem). Utólag többször megfogalmazódott bennem, hogy a Nagy-Eged példája után többé nem lehet széttárt karral panaszkodni, mondván mi mindent megtettünk. De ez most ne a piszkálódás helye legyen, hanem a megnyugvásé és az ihleté. Tarnóczy Zoli (Orsolya Pince) mondta egy alkalommal: „A Buttler-telepítés a Nagy-Egeden olyan szép, hogy el szoktunk menni csak úgy nézegetni és feltöltődni.”
BL-val a borok kóstolása közben sok mindenről beszélgettünk. És persze szóba került „a bor nem árucikk, a bor nem élelmiszer” paradigma is. Hogy vannak borok, amelyek túllépnek az érzéki élvezeten, amelyek értéséért meg kell dolgozni, és amelyek ilyen formán a kóstolót mérik meg. [Ilyenkor mindig eszembe jut a 2003-as Buttler Bikavér legendás Decanter-beli értékelése: „burgonyafánkhoz kiváló”.] Természetesen egy műalkotás nem fogyasztási, nem élvezeti cikk, vagy legalábbis nem csak az. És nem zárom ki, hogy bizonyos borok műalkotásszerűen is hatnak. De én személy szerint gyűlölöm, amikor túl könnyen élünk ezzel a metaforával, és szíre-szóra katarzist mímelünk. [Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kellene. Persze a bor megoldja a nyelvet. (Szegény Wittgenstein egy árnyalattal bizonyára boldogabb lett volna, ha a borkultúra reneszánsza a Bauhaus-szal együtt indul. Mi meg egy pengeéles elmével szegényebbek.)]
A jegyzetelést valahogy olyasféle bárdolatlanságnak tartom az ilyen kóstolók alkalmával, mint ha valaki mondjuk egy beszélgetés során föl-fölugrálna, és válasz helyett a beszélgetőtársa arcába villantaná a vakut. A borkóstolás személyes ügy: én és a bor próbálunk együtt mennybe/pokolra menni, és a nyelvet rávenni, hogy rögzítsen, idézzen, elevenítsen. A beszélgetés viszont társasjáték: két-három-négy ember lehetőleg önfeledt labdázása. Így aztán a helyszínen kóstolt borokról csak átfogó képem van. Én ilyen felhasználóbarát együgyűséggel csoportosítottam őket:
szerethetőek: KF ’03, Dies Irae ’03, Merlot ’04, Portugieser ’06
tanulmányozandóak: Syrah 400-500 ’05, Bikavér Nagy-Eged ’05
közös metszet: Portugieser ’05, PN ’05 és ’06, Syrah Szarkás-tető ’05
Általános jellemzőként pedig a következőket jegyeztem föl: egyediség – nagyság nehézkesség nélkül, „mesterkéletlenség”, a fa besegít, de nem irányt ad – nem extrakt (zsír), hanem struktúra (izom) – az illat, a korty és a lecsengés azonos íven halad, az élmény nem bicsaklik meg - virágok (vörösben ritka), ásványok (jobb szó híján)
Szerencsére a félpalackok egy része a hátizsákomban végezte, és a sokórás vonaton zötykölődést is átvészelték. A 2005-ös PN ugyan másnapra meghalt, de három nappal később föltámadt. A továbbiakban az otthoni kóstolások jegyzetei olvashatóak.
Gróf Buttler Egri Pinot Noir 2006 (Selection Nagy-Eged)
Az elvárt, de ritkán megkapott pinot-szabványon túlra a határozott szamócás gyümölcsösség és a melegebb karakter lendíti. A finom elegancia ezúttal nem az arisztokratikus távolságtartás fedőneve.
Intenzív, jól fókuszált illat. A virágos-gombás háttér előtt szamóca és eperlekvár. Kóstolva egyszerre finom és kifinomult. Lágy érintésű, ízében szamócás, árnyalatnyi mineralitással. Teltebb, húsosabb, mint az eddig etalonként számontartott 2004-es. A csiszolt, szinte észrevétlenül dolgozó savaknak köszönhetően a korty könnyed és friss. Eszményi egyensúly. A lecsengés szaftos. Szélesen terülő, egyenletes, kerek tannin. Már most készen van.
9 pont
Gróf Buttler Egri Pinot Noir 2005 (Selection Nagy-Eged)
Jó leckét kaptam a szűretlenség mibenlétéről. A kóstolás és vonatozás másnapjára átláthatatlan, ecsetmosó vízre emlékeztető vöröses-barnás lé lett belőle. Az illat úgy-ahogy rendben volt, de nem annyira, mint amennyire riasztó volt a látvány. Kóstolva valamilyen vasas jegy villant be, és ez elvette a kedvemet a további kísérletezéstől. Dugó nélkül a kamrába került. És mivel a hétvégére elutaztunk, három és fél napon át állt nyitott szájjal. Aztán miután vasárnap estére minden más Buttler-bor elfogyott, ránéztem, és nem hittem a szememnek: letisztult, kitisztult, föltámadt. Akkora már nem maradt erőm szálazni, méricskélni; de a nagyságához nem férhet kétség.
Gróf Buttler Egri Kékfrankos 2003
Körülbelül három éve morzsolom a kékfrankosmaratont, és egyre letargikusabb hangulatba kerülök. A kékfrankos „megkomolyítására” tett (szórványos) kísérletek nagyjából két vonalon mozogtak. Az egyiket a Takler Noir Gold 2003, Vesztergombi Reserve 2003 és a Weninger Spern Steiner 2003 képviselte. Ezek koncentrált, nagy adag barrikkal megtámogatott édesbe hajló borok, amelyek mára gyakorlatilag csokilikőrbe fulladtak. A másikat Ráspi és talán a St. Andrea Tóbérce képviseli (és a 2005-ös Weninger Spern Steiner is ide tart). Ezek nem a koncentrációra, az alkoholra és a hordó csokoládés-vaníliás jegyeire építenek, és per pillanat pazar formát futnak.
A Buttler kékfrankosra annak idején Losonci Bálint barátom hívta föl a figyelmemet, de ez a kisszériás, eredendően a bikavérbe szánt bor hozzám nem jutott el.
Csak ámultam, amikor egy hete megkóstolhattam. Ez a bor képviselhetné a fenti irányok között az arany közepet. Telt, kirobbanóan gyümölcsös, barikkal megtámogatott, de nem abból épített, a fajtát, Egert és az évjáratot egyaránt megmutató bor. Külföldi borbarátaimat ilyen borokkal szeretném megtéveszteni.
Gyönyörű, mély bíborvörös szín. Kész ibolyakoncentrátum: mind illatában, mind ízében megtalálhatóak az ibolyaszörpre, ibolya sorbetre emlékeztető jegyek. Az ibolyán túl málna, cseresznye, medvecukor, tinta és eszpresszó. A szájban szinte robban. Mély, meleg, sokrétű. A remekül megőrzött savaknak köszönhetően a nagy test nem omlik el, a korty nem ül le. Csupa erő és tűz. A 14-es alkohol öblösít, de nem éget. Bársonyos, szépen integrálódott tannin. A lecsengésben aszalt szilva és rózsabors. Soha nem ér véget. Illetve sajnos véget ért, mert ez is csak 75cl. Számomra viszont teoretikus reménysugár, hogy lesz még kékfrankos feltámadás.
8 pont
Gróf Buttler Egri Syrah 2005 (Nagy-Eged 400-500)
A Syrah Trilógia záródarabja, amely önállóan nem kapható. A Várban kóstoltam tavaly nyáron, és akkor a három közül a legnehezebben megközelíthetőnek tűnt. Az ásványos-fűszeres jegyek, az élénk savak, a nehezen azonosítható aromák miatt nem éppen instant sláger.
A Bukolyi-rezidencián kóstolva a legszembetűnőbb illatjegy a katicabogár volt. Azt nem tudom, hogy milyen a békésen kérődző katicabogár illata, de a sarokba szorított katica sárgás, vegyi fegyverének szagát valószínűleg mindenki ismeri. Kóstolótársaim ezt a nagyon határozott, és minimum pikánsnak mondható jegyet szerették volna betuszkolni a mineralitás védernyője alá, de én az itthoni visszakóstolások alkalmával is kitartottam a katica mellett, és döntésem helyességében oldalbordám is megerősített. Ha a katicán túltettük magunkat, akkor egész sor izgalmas összetevőt szimatolhatunk ki/képzelhetünk bele: ázott fakéreg, teafű, bors, babkávé, fekete szeder, forró kő, föld. Kóstolva a katicás/minerális jegyek mellett fekete szeder és ibolya, nyomokban málna. Nagyon élénk, dinamikus, frissen gyümölcsös, olykor a fanyarság felé billenő korty. Inkább magas, mint széles. Az érett ribizlit idéző savaknak köszönhetően sodró lendülettel árad a fekete szedres gyümölcsösség. Van benne valami nem hagyományos nagyság – a gyümölcsösséghez nem társul édesség, glicerinesség, teltség. Enyhén szárító, rétegzett tannin. A lecsengés szinte robban: fekete szeder, bors, fekete ribizli, égett kenyérhéj és gyufa. A sor legizgalmasabb bora, amit jelenleg kóstolni inkább kaland és fejtörő, mint léha hedonizmus. Nem lepődnék meg, ha néhány év múlva világklasszissá érne.
8 pont
Gróf Buttler Merlot Selection 2004
Ha jól emlékszem, mindössze 750 palack készült – a többi a Bikavérbe ment -, és 4500 ft körül lehetett kapni, amíg lehetett. A helyszínen a Dies Irae névre keresztelt, Christopher Lambert által arcára vett 2003-as mellett kóstoltuk. A Dies Irae a tipikus nagymerló – valahogy úgy, ahogy a Bock Magnifico, csak ebben kevesebb a hordó és a mazsola, és főleg maradt hírmondónak néhány csigolya a savgerincből. Dőltünk halomra, amikor kóstoltuk. De erősen kilógott a sorból, nem illeszkedett a többi bor által fölrajzolt Buttler-képbe. Aztán jött a 2004-es, és helyreállt a világ rendje. Ez úgy nagy, hogy nem tagadja meg a családi örökséget.
[Most már ideje volna a saját fejemben is rendet rakni merlot-ügyben. Luxuskurva, szépilonka, éj királynője vagy erőn felül teljesítő igásló? Azt hiszem, és a 04-es Buttler ebben megerősített, hogy amennyiben sikerül a szüret idejét pontosan kalibrálni, és a hordót érzéssel adagolni, akkor igazi hedonista üzemanyag. Nem a legrafináltabb, de karótnyelt sznobéria kell ahhoz, hogy a bájai hidegen hagyjanak.]
Gyönyörű ez a bor. Talán életem legszebb merlot-ja. Arányos, friss, gyümölcsös és bársonyos. Nagytestű, koncentrált, de nem nehézkes. Az illat alaptónusát a dúsan áradó málna és medvecukor adja. Mellettük naspolya, ribizli, csokoládé, cigánymeggy. Ha túlmelegszik, akkor eluralkodik az ánizsos, csokoládés hordó-vonal. Egyébként csupa gyümölcs, egészen egyedülálló intenzitással. Bársonyos tannin; nem szárít, és nem édes. A lecsengésnek is mélysége van, rétegzett, hosszú és újabb kortyra csábít.
Az első Solus-élményt idézi, csak tartós savakkal és szárító tannin nélkül.
8 pont, talán több is
Befejezés: még tavaly egy mailváltásban azt jósoltam Albert gazdának, hogy a következő évek meghatározó vörösboros pincészete a Gróf Buttler lesz (fehérben pedig Németh Attila éri el a legnagyobb áttörést). A pofára esés sohasem kizárt, de egyelőre nem féltem az arcomat.
Utolsó kommentek